Szentpétervári utazás 2019

2019. június 21-28.
Elveszve Oroszországban

Iskolánk orosztanárai évek óta szerveznek kirándulást Moszkvába és Szentpétervárra, ez évben viszont először próbálkoztak meg cserével. Áprilisban nálunk vendégeskedett a szentpétervári 488.sz.líceum 11 diákja, mi pedig június végére, a híres fehér éjszakák idejére időzítettük látogatásunkat.

Utunkat hajnali 4 órakor kezdtük a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2A termináljában, ekkor álltunk be az utasfelvétel elvégzéséhez kijelölt pulthoz tartozó sorba, ahol máris megcsillogtathattuk (sokunk számára még egészen szegényes) orosz tudásunkat. A kedves orosz nénikkel való rövid, de annál tartalmasabb csevegés és gyors segítségnyújtás után már készen is álltunk, hogy az útlevél ellenőrzésen áthaladva felszállhassunk a Szentpétervárra tartó repülőre. Szerencsére mindenki sikeresen felért a gépre, a csomagokban gondosan elrejtett sajtokat, kolbászokat vagy kézben egész út alatt magunkkal hordozott mézeskaláccsal teli dobozainkat pedig senki sem szagolta ki, így egy nagyon kellemes két és fél órás repülőút után meg is érkeztünk úticélunkhoz, Oroszország második legnagyobb városába.

A repülőtéren a nagy turista csoportokat kerülgetve sikerült mindenkinek megtalálnia a bőröndjét, kinek jobb, kinek rosszabb állapotban, de a legtöbb problémát sikerült megoldanunk. Ezután jött a két hónapja várt pillanat:újra találkozhattunk egykori orosz vendégeinkkel, akik azon a héten a vendéglátók szerepében díszelegtek. Amint kinyílt előttünk a önműködő ajtó, elénk tárult a magyar és orosz zászlót összefonódva ábrázoló üdvözlő plakát és mindenki fejében újra lejátszódtak az áprilisban Budapesten töltött felejthetetlen hét emlékei. Gyors köszöntés, csomagosztás, benne Szentpétervárról szóló kis könyvecskével, képeslappal és az elengedhetetlen bérlettel, majd búcsúzás a többiektől és fejesugrás “Észak Velencéjébe” saját kis “vezetőnk” segítségével

Szívesen megnéztem volna a többiek arckifejezését, mikor először pillantották meg a valódi Szentpétervárt. Legjobban talán csapatunkból egy lány fogalmazta meg ezt az érzést: „Ez a város hatalmas, én pedig olyan kicsinek érzem magam.” Valahogy így érezhetett mindenki ezekben az órákban, mikor megérkeztek a környék legalacsonyabb, „csak” 16 emeletes házához, vagy amikor a „nagyon közeli” metrómegállóhoz elindulva még húsz perc múlva is épphogy csak félúton jártak. Hiába, itt mások a léptékek. Ez a nap a felfedezés napja volt. Ismerkedtünk az orosz emberekkel, a cirillbetűs feliratokkal és összességében az egész várossal.

Szombati napunk egy buszos városnézéssel kezdődött. Hajdara tanár úr odaadó és kimondottan professzionális tolmácsolásának hála mindenkinek sikerült megértenie a megölt cárokról, tejen nevelkedő fiatal orosz úrihölgyekről, oroszlánokról és híres emberekről szóló történeteket. Ezután páran partnereinkkel egy rövid Néva folyón történő hajózás mellett döntöttünk. A meglepően erős és fagyos szelet, valamint a még annál is hangosabb orosz nyelvű hangszórót leszámítva fantasztikus kirándulásban volt részünk ahogy a széles Néváról kis csatornákba befordulva, majd onnan a fő folyó felé visszanavigálva keresztül-kasul bejártuk a várost. Az estét pedig közösen egy piknikkel zártuk melynek közelében egy modern designer boltban egy-két orosz matricára, kitűzőre, képeslapra és képregényre is szert tettünk.

A vasárnap esténk igen izgalmasnak ígérkezett, ezért délelőttre szabadidőt kaptunk, amit minden páros szabadon használhatott fel. Mi a Szentpétervár közelében fekvő „Cári falut” látogattuk meg. Bár sajnos magába a palotába nem mentünk be (elvette a kedvünket az a kis tábla, mely azt volt hivatott jelezni, hogy onnan a becsült várakozási idő körülbelül 4 óra), de már a kertben is érdemes volt egy kört sétálni. Innen utunk egyenesen a Nyevszkij sugárúton megbeszélt találkozási ponthoz vezetett, ahol már megízlelhettük a ránk váró „Bíbor vitorlák” ünnepség hangulatát. A hatalmas sugárúton sétálva utcai zenészeket, madarakkal fotózkodókat és gólyalábasokat kerülgetve elértük célunkat, a Palota teret, ahol az érettségizők tiszteletére rendezett koncertet és tűzijátékot tartották, amelyre vendéglátóinknak hála mi is hivatalosak voltunk.

Amíg az esemény kezdetét vártuk, az aszfalton ülve sokak számára szimpatikus lett jókedvű kis társaságunk. De nem csak arra a három riporterre gondolok, akik oroszul próbálták meginterjúvolni az általunk csak “magyar delegációként” hívott csapatunkat, hanem arra az orosz lányra is, aki barátai elvesztése után spontán csatlakozott hozzánk és nyelvi korlátjaink ellenére is nagyon jól érezte magát társaságunkban. Őszintén szólva nem a mi európai ízlésünkhez lettek igazítva a koncert fellépői, de ez nem akadályozott meg minket, hogy a tömegben velük együtt énekeljünk és táncoljunk az orosz számokra. Ha már itt vagyunk, élvezzük ki, gondoltuk mindannyian.

A koncert után a part felé vettük az irányt, hogy mi is megláthassuk a híres bíborvörös vitorlást hatalmas tűzijáték kíséretében elhajózni a Néván. Igaz, nem volt a legkellemesebb egy órát várni a hatalmas tömegben rá, de minden perc megérte azért a felejthetetlen látványért. Ezután már csak egy hosszú, majd’ két órás út várt ránk otthonunkig, hogy hajnali négy óra tájban álomra hajthassuk a fejünket.

Szerencsére a szervezők következetesek voltak, ezért másnapra egy könnyed délutáni makett látogatás volt terveink között. Miután mindenki alaposan megszemlélte a 800 négyzetméteren kiállított ezer meg ezer csodát rejtő kicsinyített Oroszországot, a program egy nagyon hangulatos kis parkban folytatódott, ahol az egyik cserekapcsolatban résztvevő orosz diák születésnapját ünnepeltük meg torta, ajándékok és mindenféle nasi kíséretében. Egy-két fotó elkészítését Európa legmagasabb épületével szerencsére még megvárta az eső, de utána menekülnünk kellett. Végül mivel mindenki fáradt volt, hazafelé vettük az irányt.

A következő napon egy nagyon exkluzív program várt ránk. Meglátogathattuk a helyiek által „szentpétervári parlamentként” emlegetett városházát, a Mariinszkij palotát. Valójában elnevezése nem áll messze a valóságtól, hiszen sokáig valóban itt működött az orosz parlament, de manapság “csak” a helyi közgyűlés ülésezik benne. Természetesen itt sem maradhatott el a cári időkből jól ismert pompa és fényár, mégis mintha építői jobban megtalálták volna a egyensúlyt a fényűzés és a letisztultság között. Többek között ezért is volt olyan jó, hogy ezt a helyet is meglátogattuk.

A palota látogatás után fogadóink készültek egy rövid idegenvezetéssel a környék látványosságairól. Ezután egy kis szabadidő következett. Örültünk, hogy volt egy kis lehetőségünk egyedül is felfedezni a várost, így a Google Maps segítségével felkerekedtünk páran és elindultunk a “Dom Knyigi”, Szentpétervár híres könyvesboltja felé. Miután a bolt gyerekkönyv osztályán próbáltuk kisebb-nagyobb sikerrel megérteni a könyvek címét, csalódottságunkban visszavánszorogtunk a bolt földszintjére, ahol különféle orosz csokik és képeslapok vásárlásával vigasztaltuk magunkat. Még egy hely volt, amit mindenképpen szerettünk volna aznap megtekinteni, ez pedig a Vérző Megváltó templom volt. Sajnos bemenni ide sem tudtunk a hatalmas tömeg miatt, de már kívülről is lenyűgöző volt, ahogy a templom hagymakupolás tornyai uralták az egész környék látképét. A nap végére partneremmel még meglátogattuk a Fabergé múzeumot, ahol még meg tudtuk csodálni az aprólékosan, éveken át készített Fabergé tojásokat és egyéb gyönyörű műkincseket.

A csütörtök reggelünk egy hosszabb buszúttal kezdődött, ugyanis aznapi úticélunk Petrodvorec gyönyörű aranyozott szökőkútjairól híres palotakertje volt. Egy egész délelőttöt eltöltöttünk a kertben való sétálgatással, polaroid fényképek készítésével és a nem túl meleg idő ellenére vizes játékokon való ugrálással, aminek a végére minden érintett csurom víz lett. A visszafelé úton a metrón a magyarok meglepetésére egyszer csak egy kisebb zenekar ugrott fel a metrószerelvényre, amiben éppen tartózkodtunk és rögtönzött koncertet adtak a két megálló közötti időben. Végül a napot egy beszélgetős estével zártuk és legbelül már készültünk a szomorú búcsúzásra.

Utolsó teljes napunkra maradt Szentpétervár egyik leghíresebb látványossága, a Téli Palota a benne található Ermitázzsal. Egy rövidebb (persze csak orosz viszonylatokban rövid) sorbanállás után máris a világ egyik legnagyobb művészeti gyűjteményében találhattuk magunkat. Legnagyobb problémánk az volt, hogy nem tudtuk, hogy egyáltalán hol kezdjük. (Arról hogy befejezzük a kiállítást és mindent megtekintsünk, senki sem álmodott, hiszen minden műtárgy meglátogatása, ha csak egy percet is töltünk mindegyiknél, több évig tartana). Így hát mindenki elindult a maga útján és felfedeztük ezt a hatalmas épületet benne sok-sok csodával. Páran az Ermitázs másik épületébe is átmentünk, hogy megtekinthessük az impresszionisták és XX. századi művészek munkáit is. Itt találtunk rá az egész komplexum talán egyik legkülönlegesebb kiállítására, ahol mesterséges intelligencia által készült portrékat, tájképeket és egyéb installációkat láthattunk. Nagyon érdekes és egyben félelmetes volt látni a torz képeket és közben elgondolkodni azon, hogy hol tart manapság a technika. Meghatározó élmény maradt sokunk számára.

Az Ermitázs után közösen elindultunk, hogy bevásároljunk a híres orosz kis csokoládékból, a „konfetik”-ből. Amint beléptünk a boltba, több mint húszféle tárult elénk ezekből az édes finomságokból, így nem is csoda, hogy volt, aki másfél kilogramm csokival távozott az üzletből.

Elérkezett hát az utolsó nap, reggel szomorkásan találkoztunk a többiekkel a reptéren, hiszen tudtuk, hogy ennek az egy hetes kalandnak nemsokára vége lesz. Utoljára köszöntünk el partnereinktől (legalábbis egy jó időre utoljára) és áthaladva a biztonsági ellenőrzésen búcsút mondtunk Szentpétervárnak is.

Úgy gondolom, hogy mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy egy felejthetetlen hetet töltöttünk Szentpéterváron. Nem csak a várost, az orosz kultúrát és partnereinket ismertük meg, de a magyar csapat is még jobban összekovácsolódott. Ennek köszönhetően tudtuk olyan könnyedén és derűlátóan venni a szembejövő akadályokat és nehézségeket, így segítve egymást utunk során.

Szeretnénk megköszönni Jéri Lilla tanárnőnek és Hajdara Botond tanár úrnak, hogy megszervezték a cserét. Mivel mindkét fél szeretné folytatni, javaslom, aki teheti, jelentkezzen, ne hagyja ki!

Kovács Donát István 10.A