Szentpétervári
csere
2019. június
21-28
Elveszve
Oroszországban
Iskolánk
orosztanárai évek óta szerveznek kirándulást Moszkvába és
Szentpétervárra, ez évben viszont először próbálkoztak meg
cserével. Áprilisban nálunk vendégeskedett a szentpétervári
488.sz.líceum 11 diákja, mi pedig június végére, a híres fehér
éjszakák idejére időzítettük látogatásunkat.
Utunkat
hajnali 4 órakor kezdtük a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi
Repülőtér 2A termináljában, ekkor álltunk be az utasfelvétel
elvégzéséhez kijelölt pulthoz tartozó sorba, ahol máris
megcsillogtathattuk (sokunk számára még egészen szegényes) orosz
tudásunkat. A kedves orosz nénikkel való rövid, de annál
tartalmasabb csevegés és gyors segítségnyújtás után már készen
is álltunk, hogy az útlevél ellenőrzésen áthaladva
felszállhassunk a Szentpétervárra tartó repülőre. Szerencsére
mindenki sikeresen felért a gépre, a csomagokban gondosan
elrejtett sajtokat, kolbászokat vagy kézben egész út alatt
magunkkal hordozott mézeskaláccsal teli dobozainkat pedig senki
sem szagolta ki, így egy nagyon kellemes két és fél órás
repülőút után meg is érkeztünk úticélunkhoz, Oroszország második
legnagyobb városába.
A
repülőtéren a nagy turista csoportokat kerülgetve sikerült
mindenkinek megtalálnia a bőröndjét, kinek jobb, kinek rosszabb
állapotban, de a legtöbb problémát sikerült megoldanunk. Ezután
jött a két hónapja várt pillanat:újra találkozhattunk egykori
orosz vendégeinkkel, akik azon a héten a vendéglátók szerepében
díszelegtek. Amint kinyílt előttünk a önműködő ajtó, elénk
tárult a magyar és orosz zászlót összefonódva ábrázoló üdvözlő
plakát és mindenki fejében újra lejátszódtak az áprilisban
Budapesten töltött felejthetetlen hét emlékei. Gyors köszöntés,
csomagosztás, benne Szentpétervárról szóló kis könyvecskével,
képeslappal és az elengedhetetlen bérlettel, majd búcsúzás a
többiektől és fejesugrás “Észak Velencéjébe” saját kis
“vezetőnk” segítségével.
Szívesen
megnéztem volna a többiek arckifejezését, mikor először
pillantották meg a valódi Szentpétervárt. Legjobban talán
csapatunkból egy lány fogalmazta meg ezt az érzést: „Ez a város
hatalmas, én pedig olyan kicsinek érzem magam.” Valahogy így
érezhetett mindenki ezekben az órákban, mikor megérkeztek a
környék legalacsonyabb, „csak” 16 emeletes házához, vagy amikor
a „nagyon közeli” metrómegállóhoz elindulva még húsz perc múlva
is épphogy csak félúton jártak. Hiába, itt mások a léptékek. Ez
a nap a felfedezés napja volt. Ismerkedtünk az orosz emberekkel,
a cirillbetűs feliratokkal és összességében az egész várossal.
Szombati
napunk egy buszos városnézéssel kezdődött. Hajdara tanár úr
odaadó és kimondottan professzionális tolmácsolásának hála
mindenkinek sikerült megértenie a megölt cárokról, tejen
nevelkedő fiatal orosz úrihölgyekről, oroszlánokról és híres
emberekről szóló történeteket. Ezután páran partnereinkkel egy
rövid Néva folyón történő hajózás mellett döntöttünk. A
meglepően erős és fagyos szelet, valamint a még annál is
hangosabb orosz nyelvű hangszórót leszámítva fantasztikus
kirándulásban volt részünk ahogy a széles Néváról kis
csatornákba befordulva, majd onnan a fő folyó felé
visszanavigálva keresztül-kasul bejártuk a várost. Az estét
pedig közösen egy piknikkel zártuk melynek közelében egy modern
designer boltban egy-két orosz matricára, kitűzőre, képeslapra
és képregényre is szert tettünk.
A vasárnap
esténk igen izgalmasnak ígérkezett, ezért délelőttre szabadidőt
kaptunk, amit minden páros szabadon használhatott fel. Mi a
Szentpétervár közelében fekvő „Cári falut” látogattuk meg. Bár
sajnos magába a palotába nem mentünk be (elvette a kedvünket az
a kis tábla, mely azt volt hivatott jelezni, hogy onnan a
becsült várakozási idő körülbelül 4 óra), de már a kertben is
érdemes volt egy kört sétálni. Innen utunk egyenesen a Nyevszkij
sugárúton megbeszélt találkozási ponthoz vezetett, ahol már
megízlelhettük a ránk váró „Bíbor vitorlák” ünnepség hangulatát.
A hatalmas sugárúton sétálva utcai zenészeket, madarakkal
fotózkodókat és gólyalábasokat kerülgetve elértük célunkat, a
Palota teret, ahol az érettségizők tiszteletére rendezett
koncertet és tűzijátékot tartották, amelyre vendéglátóinknak
hála mi is hivatalosak voltunk.
Amíg
az esemény kezdetét vártuk, az aszfalton ülve sokak számára
szimpatikus lett jókedvű kis társaságunk. De nem csak arra a
három riporterre gondolok, akik oroszul próbálták
meginterjúvolni az általunk csak “magyar delegációként” hívott
csapatunkat, hanem arra az orosz lányra is, aki barátai
elvesztése után spontán csatlakozott hozzánk és nyelvi
korlátjaink ellenére is nagyon jól érezte magát társaságunkban.
Őszintén szólva nem a mi európai ízlésünkhez lettek igazítva a
koncert fellépői, de ez nem akadályozott meg minket, hogy a
tömegben velük együtt énekeljünk és táncoljunk az orosz
számokra. Ha már itt vagyunk, élvezzük ki, gondoltuk
mindannyian.
A koncert
után a part felé vettük az irányt, hogy mi is megláthassuk a
híres bíborvörös vitorlást hatalmas tűzijáték kíséretében
elhajózni a Néván. Igaz, nem volt a legkellemesebb egy órát
várni a hatalmas tömegben rá, de minden perc megérte azért a
felejthetetlen látványért. Ezután már csak egy hosszú, majd’ két
órás út várt ránk otthonunkig, hogy hajnali négy óra tájban
álomra hajthassuk a fejünket.
Szerencsére
a szervezők következetesek voltak, ezért másnapra egy könnyed
délutáni makett látogatás volt terveink között. Miután mindenki
alaposan megszemlélte a 800 négyzetméteren kiállított ezer meg
ezer csodát rejtő kicsinyített Oroszországot, a program egy
nagyon hangulatos kis parkban folytatódott, ahol az egyik
cserekapcsolatban résztvevő orosz diák születésnapját ünnepeltük
meg torta, ajándékok és mindenféle nasi kíséretében. Egy-két
fotó elkészítését Európa legmagasabb épületével szerencsére még
megvárta az eső, de utána menekülnünk kellett. Végül mivel
mindenki fáradt volt, hazafelé vettük az irányt.
A
következő napon egy nagyon exkluzív program várt ránk.
Meglátogathattuk a helyiek által „szentpétervári parlamentként”
emlegetett városházát, a Mariinszkij palotát. Valójában
elnevezése nem áll messze a valóságtól, hiszen sokáig valóban
itt működött az orosz parlament, de manapság “csak” a helyi
közgyűlés ülésezik benne. Természetesen itt sem maradhatott el a
cári időkből jól ismert pompa és fényár, mégis mintha építői
jobban megtalálták volna a egyensúlyt a fényűzés és a
letisztultság között. Többek között ezért is volt olyan jó, hogy
ezt a helyet is meglátogattuk.
A palota
látogatás után fogadóink készültek egy rövid idegenvezetéssel a
környék látványosságairól. Ezután egy kis szabadidő következett.
Örültünk, hogy volt egy kis lehetőségünk egyedül is felfedezni a
várost, így a Google Maps segítségével felkerekedtünk páran és
elindultunk a “Dom Knyigi”, Szentpétervár híres könyvesboltja
felé. Miután a bolt gyerekkönyv osztályán próbáltuk
kisebb-nagyobb sikerrel megérteni a könyvek címét,
csalódottságunkban visszavánszorogtunk a bolt földszintjére,
ahol különféle orosz csokik és képeslapok vásárlásával
vigasztaltuk magunkat. Még egy hely volt, amit mindenképpen
szerettünk volna aznap megtekinteni, ez pedig a Vérző Megváltó
templom volt. Sajnos bemenni ide sem tudtunk a hatalmas tömeg
miatt, de már kívülről is lenyűgöző volt, ahogy a templom
hagymakupolás tornyai uralták az egész környék látképét. A
nap végére partneremmel még meglátogattuk a Fabergé múzeumot,
ahol még meg tudtuk csodálni az aprólékosan, éveken át készített
Fabergé tojásokat és egyéb gyönyörű műkincseket.
A
csütörtök reggelünk egy hosszabb buszúttal kezdődött, ugyanis
aznapi úticélunk Petrodvorec gyönyörű aranyozott szökőkútjairól
híres palotakertje volt. Egy egész délelőttöt eltöltöttünk a
kertben való sétálgatással, polaroid fényképek készítésével és a
nem túl meleg idő ellenére vizes játékokon való ugrálással,
aminek a végére minden érintett csurom víz lett. A visszafelé
úton a metrón a magyarok meglepetésére egyszer csak egy kisebb
zenekar ugrott fel a metrószerelvényre, amiben éppen
tartózkodtunk és rögtönzött koncertet adtak a két megálló
közötti időben. Végül a napot egy beszélgetős estével zártuk és
legbelül már készültünk a szomorú búcsúzásra.
Utolsó
teljes napunkra maradt Szentpétervár egyik leghíresebb
látványossága, a Téli Palota a benne található Ermitázzsal. Egy
rövidebb (persze csak orosz viszonylatokban rövid) sorbanállás
után máris a világ egyik legnagyobb művészeti gyűjteményében
találhattuk magunkat. Legnagyobb problémánk az volt, hogy nem
tudtuk, hogy egyáltalán hol kezdjük. (Arról hogy befejezzük a
kiállítást és mindent megtekintsünk, senki sem álmodott, hiszen
minden műtárgy meglátogatása, ha csak egy percet is töltünk
mindegyiknél, több évig tartana). Így hát mindenki elindult a
maga útján és felfedeztük ezt a hatalmas épületet benne sok-sok
csodával. Páran az Ermitázs másik épületébe is átmentünk, hogy
megtekinthessük az impresszionisták és XX. századi művészek
munkáit is. Itt találtunk rá az egész komplexum talán egyik
legkülönlegesebb kiállítására, ahol mesterséges intelligencia
által készült portrékat, tájképeket és egyéb installációkat
láthattunk. Nagyon érdekes és egyben félelmetes volt látni a
torz képeket és közben elgondolkodni azon, hogy hol tart
manapság a technika. Meghatározó élmény maradt sokunk számára.
Az
Ermitázs után közösen elindultunk, hogy bevásároljunk a híres
orosz kis csokoládékból, a „konfetik”-ből. Amint beléptünk a
boltba, több mint húszféle tárult elénk ezekből az édes
finomságokból, így nem is csoda, hogy volt, aki másfél kilogramm
csokival távozott az üzletből.
Elérkezett
hát az utolsó nap, reggel szomorkásan találkoztunk a többiekkel
a reptéren, hiszen tudtuk, hogy ennek az egy hetes kalandnak
nemsokára vége lesz. Utoljára köszöntünk el partnereinktől
(legalábbis egy jó időre utoljára) és áthaladva a biztonsági
ellenőrzésen búcsút mondtunk Szentpétervárnak is.
Úgy
gondolom, hogy mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom,
hogy egy felejthetetlen hetet töltöttünk Szentpéterváron. Nem
csak a várost, az orosz kultúrát és partnereinket ismertük meg,
de a magyar csapat is még jobban összekovácsolódott. Ennek
köszönhetően tudtuk olyan könnyedén és derűlátóan venni a
szembejövő akadályokat és nehézségeket, így segítve egymást
utunk során.
Szeretnénk
megköszönni Jéri Lilla tanárnőnek és Hajdara Botond tanár úrnak,
hogy megszervezték a cserét. Mivel mindkét fél szeretné
folytatni, javaslom, aki teheti, jelentkezzen, ne hagyja ki!
Kovács
Donát István