M é d i a p e d a g ó g i a    M a g y a r o r s z á g o n?

 
 

A kérdésre sokan nyilván csak legyintenek: “Már megint valami úri huncutság! Nincs nekünk elég bajunk enélkül is?” Pedig hiába minden igyekezet, hogy a számítástechnika és a multimédia használata terén is felzárkózzunk Európához: a legújabban a Széchenyi-tervben megfogalmazott kormányzati elképzelések csak akkor válhatnak valósággá, ha képesek vagyunk széles körben elgondolkodni az ország előtt álló feladatokról és arról, milyen alapvető tartalmi, strukturális és módszertani változásoknak kell 1-2 éven belül oktatási rendszerünkben bekövetkezniük ahhoz, hogy annak a nagyarányú számítógépes fejlesztésnek, amibe az oktatási kormányzat még 1997-ben belekezdett, meglegyen az eredménye. Úgy tűnik, az iskolák nagyobb része nem volt, nincs felkészülve sem a gépek fogadására, sem ésszerű felhasználásukra. Ennek okát elsődlegesen abban látom, hogy korábban teremtődtek meg a technikai feltételek, mint ahogy a társadalmi igény és elvárások megfogalmazódtak, ill. a működtetéshez szükséges anyagi fedezet megteremtődött volna.


 

Jellemzőnek tartom például, hogy a hosszú vajúdás után világra jött NAT rendkívül pragmatikusan, jószerével technikai kérdésként kezeli a médiahasználatot. Csak az Ember és társadalom tantárgyblokk tartalmaz egy Ismeretszerzési és -feldolgozási képességek című fejezetet, melyben - anélkül hogy egyetlen szó esne a legújabb információ-hordozókról -, az alábbi követelmények fogalmazódnak meg: A diák “Legyen képes társadalmi tapasztalataiból, valamint a különböző szöveges és képi információkból származó ismereteit önállóan értelmezni és belőlük következtetéseket levonni,... Legyen képes a különböző ismeretforrásokból (tömegkommunikáció, könyv, sajtó stb.) származó információkat kritikusan szemlélni.”Hasonló elnagyolt utalásokkal más blokkokban is találkozhatunk, de ezek annyira általánosságokra korlátozódnak, és annyira rendszertelenek, hogy semmi esetre sem tekinthetők egy átgondolt koncepció részének.


 

Végső következtetésként levonhatjuk, hogy a NAT a tömegkommunikációban való tájékozódást és az új információs rendszerek felhasználását magánjellegű problémának tekinti, s részben a diák egyéni feladatainak megoldásához rendeli (ld. Könyvtárhasználat fejezet), részben a tanár belátására és kompetenciájára bízza annak eldöntését, hogy az iskolai oktatás keretei között mikor, mit és hogyan dolgozzon fel. Mivel azonban még a jelenlegi tanárképzésben sem beszélhetünk szemléletváltásról, félő, hogy minden lelkiismeretes tanárnak magának kell rendkívül fárasztó munkával megszereznie azokat az ismereteket, melyek segítségével a tömegkommunikáció kínálta lehetőségeket felhasználva biztosítani tudja diákjai számára az esélyegyenlőséget. Szerencsére vannak megszállott szakemberek, sőt intézmények is, akik minden érdeklődőt szívesen felkészítenek a médiarobbanással együttjáró problémák megoldására. A tanárok közmondásos túlterheltsége miatt azonban e próbálkozások gyakran éppen azokat nem érik el, akiknek a leginkább szükségük lenne a segítségre.


 

A pedagógusok számára napjainkban Európa-szerte talán a legnagyobb kihívást jelenti a kommunikációs eszközök gyors fejlődése, hiszen életkortól, szaktól, érdeklődéstől, technikai érzéktől függetlenül előbb-utóbb minden pedagógusnak számolnia kell azzal a ténnyel, hogy a felnövekvő generáció életében a média (elsősorban a tv és a PC) meghatározó szerepet fog játszani. Miközben a nyugati sajtóban kollégáink elsősorban a tanári felelősség jegyében legalább megpróbálják a fenti témával kapcsolatos előítéleteket, téves nézeteket eloszlatni, és a médiapedagógia valódi helyét kijelölni az oktatásban, úgy tűnik, itthon a felnőtt korosztály továbbra sem kíván tudomást venni arról, hogy ma már a gyerekek jelentős része szinte minden nap használja nemcsak a tévét és videót, hanem a számítógépet is.


 

A média térhódításával kapcsolatban persze a tőlünk nyugatabbra élő pedagógusok körében is rendkívül szélsőséges vélemények fogalmazódnak meg. Sokak szerint az iskolai médiapedagógia eleve kudarcra van ítélve, mivel a gyerekek e téren már iskolába iratásuk elott megfelelő ismeretekkel rendelkeznek, a filmekben látott brutalitás utánzása ráadásul egyre erőszakosabb magatartáshoz vezet; az iskola tehát akkor cselekszik helyesen, ha megpróbálja a diákokat visszatartani a népszerű médiatermékek túlzott fogyasztásától, és csak (főként könyvekből megismerhető) “értéket” közvetít. Mások épp ellenkezőleg a számítógép-használat elsajátíttatását tartják a társadalom számára leghasznosabb tevékenységnek, a legfejlettebb országokkal való lépéstartás egyetlen esélyének, s így az iskola legfontosabb feladatának.


 

A középutat képviselő s számomra a legszimpatikusabb véleményt megfogalmazók szerint viszont a helyesen értelmezett médiapedagógia nemcsak hasznos, hanem egyenesen előfeltétele annak, hogy a modern, kommunikációs társadalomban élő ember kivívhassa általános politikai és szociális nagykorúságát. El kell érni, hogy mindenki számára teljes egészében világossá váljanak annak az emberi kommunikációnak a feltételei, lehetőségei és határai, mely a beszéd elsajátításával kezdődik, és a kommunikációs technikáknak információs, szórakoztató és véleményformáló célú professzionális alkalmazásába torkollik.


 

Az alaphelyzetet elemezve arra a megállapításra kell jutnunk, hogy napjaink társadalmában minden új médium megjelenésével jelentős változás megy végbe, amit az e kultúrában élők sem követni, sem igazán felfogni nem tudnak. Ahhoz, hogy az egyes ember a médiumok világában felelősséggel dönthessen, olyan - a média alapelveire és működésére vonatkozó - ismeretekre és konfrontációs technikákra van szüksége, melyeknek megtanítására leginkább az iskola alkalmas. Csak a sztandardizált oktatás keretében válhat ugyanis minden diák számára egyformán hozzáférhetővé az az új mozgástér, melyet a média kínál. Ily módon újabb feladat hárul a pedagógusokra: fogódzót kell adniuk a kialakulatlan énképpel és életvitellel rendelkező fiataloknak a rájuk zúduló (és alig kontrollálható, az Internet esetében pedig egyenesen kontrollálhatatlan) információ-áradattal szemben.


 

Miben látják a kérdés ismerői a legfőbb problémát? A média kitágítja a világot, de ezzel olyan élményekhez, tapasztalatokhoz (drogfogyasztás, erőszak, bűnözés, szexualitás) is hozzájuttatja a gyerekeket, melyeket még nem tudnak igazán megérteni és feldolgozni. Felnőttként viselkednek, de gyermekként gondolkodnak és éreznek. Egy más perspektívába való belehelyezkedés képességét ugyanis csak nehezen tudják elsajátítani, s ebben a felnőtteknek segíteniük kell őket.


 

Mivel az egyén személyiséggé való fejlődésében a külvilághoz való viszonyán keresztül definiálja önmagát, minden társadalmi előrelépéssel maga is változik. Az egyes generációk is másként fejlődnek, mint az előttük lévők. A mi gyermekeink a médiát már környezetük szerves részének tekintik, amely sablonként szolgál számukra komplex tapasztalatok megformálásához. Ahol nincs lehetőségük reális tapasztalásra, ott médiából szerzett élményeket utánoznak és ültetnek át saját hétköznapjaikba.


 

A médiapedagógiának (divatosabb szóval médiakompetencia- közvetítésnek) éppen ezért nemcsak az a dolga, hogy iskolai környezetben újabb médiumokat állítson elő (iskolai újság, videó), vagy hogy az információs és kommunikációs technológiák használatát lehetővé tegye (iskolai Internet-hozzáférés stb.), hanem sokkal inkább az, hogy a betűíráson kívül a társadalmi kommunikációban való aktív részvételhez szükséges vizuális, audiovizuális, auditív és információ-technológiai “írástudás” megszerzését is elősegítse. Ha ez nem történik meg, a médiumok túlságosan manipulatívvá válnak, hiszen


 

-  technikai lehetőségeik keretei között bizonyos szelekciós kritériumok alapján tudatosan átformálják a társadalmi realitás egy szeletét, amelyről feltételezik, hogy sokak számára elfogadható, mivel pozitívnak és kívánatosnak tűnik,


 

-  olyan ideológiákat és értékeket jelenítenek meg, amelyek befolyásolják világról alkotott elképzeléseinket, s többnyire esélyt sem hagynak arra, hogy döntéshozatal előtt más nézeteket is figyelembe vegyünk.


 

Egy demokratikus társadalomban ezért különösen fontos a médiának az egyének felett gyakorolt hatalmát azáltal is csökkenteni, hogy az adott életkornak megfelelően átláthatóvá tesszük működési elveit,elősegítjük demitizálását, ugyanakkor fejlesztjük ill. differenciáljuk a gyermekek felfogóképességét. Így képessé tehetjük őket arra, hogy aktívan részt vegyenek saját életük alakításában (pl. a projektkészítésen alapuló oktatás keretében), és vállalni is tudják érte a felelősséget. A pedagógia azt a feladatát, hogy nyitott legyen a világra, de a fiatalok tájékozódását is segítse, a tudati tényezők megváltoztatása, esetleges beiskolázások ill. a felelős tanárok folyamatos tapasztalatcseréje nélkül nem tudja teljesíteni.


 

Bármily fájdalmas, ki kell mondani, hogy a médiapedagógián kisebb-nagyobb mértékben mindegyik társadalom - elsősorban a politikai hatalom, a fogyasztás és a piac befolyása alatt - még mindig csak rövidlátó gazdasági és munkaerőpiaci érdekek kiszolgálását kéri számon, ahelyett hogy felismerné fontos társadalmi és polgárjogi szerepét. 
Frank Gabriella