A magyar reformáció

A XVI. században három fõ tényezõ alakította a magyar történelmet és múvelõdéstörténetet: az ország három részre szakadása, a reneszánsz eszméinek továbbélése, valamint a reformáció megjelenése és terjedése. Az új vallás prédikátorai azt hirdették, hogy Isten és az emberek kõzõtt nincsen szükség közvetítõre, és a Bibliát le kell fordítani a nemzeti nyelvekre.
Abban az idõben, amikor a szerzetesek a magyar kódexeket másolják, más pontjain az országnak útnak indul az új mozgalom, amely átváltoztatja a nyugati ember egész kultúráját.
A magyar reformáció az õsforrásból merített: Wittenbergbõl, Luther személyes környezetébõl hazaérkezõ diákok hozták magukkal az új hitelveket. Magyarország akkori Európa-közelségét bizonyítja, hogy az új áramlat mily gyorsan és milyen töretlenül származott át magyar földre. A XVI. század húszas éveiben már mindenfelé feltûnnek az újítások, amit leginkább a régihez ragaszkodók tiltakozásából lehet megállapítani.
Ez a folyamat elõször a németnyelvû városokban játszódik le, melyek ekkor még állandó összeköttetésben álltak a birodalommal, és fiaikat német egyetemekre küldik tanulni. Ekkor veszi kezdetét a magyarországi németség kultúraátközvetítõ hatása, ami fontos tényezõje lesz a magyar mûvelõdésnek.
A polgárság az új felekezet alaprétege, aminthogy külföldön is a protestantizmus leginkább a polgári osztály ügye. Fellépése egybeesik a polgári öntudat kifejlõdésével és ezért sokan úgy is tekintik, mint a polgárság vallási kifejezõdését. De a protestantizmus nem forrott szükségképpen eggyé a polgársággal.
A középkor végének nagy önkifejezõ mítosza az Antikrisztus eljövetele volt. A XVI. században valóban eljött az Antikrisztus: valami elõlrõl kezdés, "ezentúl másképp lesz" hangulat jelent meg az európai életnek valamennyi területén. Az újrakezdés, az éltetõ õsforrásokhoz való visszatérés teremtette meg a humanizmust. A visszatérést már nem az antik õsforrásokhoz keresik, hanem az ókereszténység romlatlan formáihoz-megtartva az olasz humanizmus ujjongó lelkesedését és mélységes pedagógiai jellegét. Magyarországra reformáció és humanizmus ilyen összefonódottan jön már át Németországból, Erasmus és Luther tanítványaival. Aki valami újat érez, vagy akar ebben a században, mind a reformációban keresi megvalósítását.
Ennek az újrakezdésnek friss levegõje csap meg bennünket, ha a magyar reformátorok életére vonatkozó szûkös feljegyzéseket olvassuk. Valami kalandszerû, izgalmas, kóborlovagszerû volt ezekben a férfiakban, amint hazajöttek Wittenbergbõl, az új expanzív igazsággal ajkukon. S Nincsenek röghöz kötve, mindenütt otthon vannak, ahol hirdethetik az Igét; Sylvester János(szül. 1504), kinek nevéhez fûzõdik az Újszõvetség fordítása, és a magyar nyelv elsõ rendszerezése, nagyszerû magyarországi tevékenysége után a bécsi egyetemre kerül, azután más országokba, és nyoma vész. A bebörtönzés szinte elõkészület a számukra: Dévai Bíró Mátyás(meghalt 1545 körül) egyházi férfiútól meglepõ fürgeséggel szökik meg bécsi fogságából. Sokan közülük ezermesterek, mint az olasz reneszánsz egyetemes emberei: Heltai Gáspár(1520-1575) író, fordító, stílusteremtõ, költõ, riporter, igehirdetõ, nyomdász, amire éppen szükség van, fáradhatatlanul és családostul. A korszak legváltozatosabb és legszínesebb embere Bornemissza Péter(1535-1585) szintén író, nyomdász, hitvitázó, azonkívül udvari pap és pereskedõ földbirtokos. Humanista is, a görög szellem elsõ apostola nálunk, aki magyarra fordítja az Elektrát, valószínûleg görögbõl. Õ nevelte a mélyebb és nemzeti humanizmus nagy megvalósítóját, Balassi Bálintot.
Ezekben a kimeríthetetlen erejû igehirdetõkben ölt testet magyar földön a kor új emberideálja, a reformáció legmaradandóbb újítása: az autonóm személyiség. Az az embertípus, melyet többé már nem a tekintély tisztelete tart meg hitében, hanem személyes meggyõzõdése, és aki kész meggyõzõdéséért szembefordulni a legmagasabb trónokra helyezett felsõbbségekkel is.
A vallási eszmék belsõ dialektikájából következett, hogy akik elvetették a dogmákban való feltétlen hitet és a kételkedés álláspontjára helyezkedtek, azok számára nem volt többé megállás. A protestantizmus ezer meg ezer belsõ formaváltozáson ment keresztül, míg Luther óvatos reformjától a modern protestantizmus mindent megértéséhez és mindent megbocsátásáig vezetett. A katolikum ereje a történelemmel dacoló stabilitás, a protestantizmusé a fejlõdés dinamikája.
Az új kultúra minden eddiginél gyorsabban tört utat magának. Ezt segítette az is, hogy nyomdák létesültek szerte az országban, Debrecenben és Sárospatakon emberek tömegei szerezhettek múveltséget, s a magyar diákok már külföldi egyetemekre, akár Wittenbergbe is kijuthattak.
A korra jellemzõ mûfajok is kialakultak, részint vallásosak(zsoltár, prédikáció, jeremiád, hitvitázó dráma), másrészt világiak (virágének, lírai vers, dráma, fabula és históriás ének)
De nem szabad azt hinnünk, hogy a régi protestánsok felszabadult lélekkel haladtak valami boldogan keresett távoli igazság felé. Úgy érezték, mintha Rómától való elszakadásuk által valami végtelenül veszélyes birodalomba léptek volna be, ahol kimondhatatlan szakadékok leselkednek arra, akik elkalandoznak a nyájtól. A lutheránusok elkeseredett bizalmatlansággal fogadják a kálvinistákat, még bizalmatlanabbul fogadják késõbb a kálvinisták az unitáriusokat.
A protestantizmus ebben a idõben jobban irtózik az eretnekektõl, mint a viharedzett, az idõ fogalmát jobban ismerõ katolikus egyház. A protestáns papok életének legnagyobb része zsinatokon telik el; mihelyt egy új könyv jelenik meg Németországban, a legtávolabbi Erdély prédikátorai is összeülnek, hogy egységes állást foglaljanak az új tételekkel szemben. Mindem teológiai finomság életbevágóan fontos, hiszen Isten Luther óta nem a cselekedetet nézi, hanem a hit tisztaságát.
Az új szabadság és az új szépség nem Kálvin szikláin virult ki. Mégis a reformáció a legfontosabb kanyarja az új ember felé vezetõ útnak. A reformáció melléktermékeként tûnnek fel egyes tendenciák, amelyek az új ember világát elõkészítik. Ilyen elsõsorban a filológiai-kritikai szellem, Erasmus szelleme, mely a protestantizmus nevelési rendszere által bevonul az iskolákba, és a jövõ szellemi fejlõdésének egyik legnagyobb tényezõjévé lesz. Ebbõl a filológiai érdeklõdésbõl fakad az elsõ tudatos érdeklõdés a nemzeti nyelv és irodalom iránt.
Egy másik mozzanat a szektárius szellem, mely a pietizmuson át a Felvilágosodásig fog vezetni. Ezt képviselték nálunk a XVI. század elején a Morvaországból ideszakadt anabaptisták, újrakeresztelõk. Egy harmadik mozzanat az új miszticizmus, a személyes átélésre épített emberközpontú hit, mely az unitárizmus végsõ fejlõdési fokaként jelenik meg elõttünk.

(Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet c. könyve alapján)