A magyar reformáció
A XVI. században három fõ tényezõ
alakította a magyar történelmet és múvelõdéstörténetet:
az ország három részre szakadása, a reneszánsz
eszméinek továbbélése, valamint a reformáció
megjelenése és terjedése. Az új vallás
prédikátorai azt hirdették, hogy Isten és az
emberek kõzõtt nincsen szükség közvetítõre,
és a Bibliát le kell fordítani a nemzeti nyelvekre.
Abban az idõben, amikor a szerzetesek a magyar kódexeket másolják,
más pontjain az országnak útnak indul az új
mozgalom, amely átváltoztatja a nyugati ember egész
kultúráját.
A magyar reformáció az õsforrásból merített:
Wittenbergbõl, Luther személyes környezetébõl
hazaérkezõ diákok hozták magukkal az új
hitelveket. Magyarország akkori Európa-közelségét
bizonyítja, hogy az új áramlat mily gyorsan és
milyen töretlenül származott át magyar földre.
A XVI. század húszas éveiben már mindenfelé
feltûnnek az újítások, amit leginkább
a régihez ragaszkodók tiltakozásából
lehet megállapítani.
Ez a folyamat elõször a németnyelvû városokban
játszódik le, melyek ekkor még állandó
összeköttetésben álltak a birodalommal, és
fiaikat német egyetemekre küldik tanulni. Ekkor veszi kezdetét
a magyarországi németség kultúraátközvetítõ
hatása, ami fontos tényezõje lesz a magyar mûvelõdésnek.
A polgárság az új felekezet alaprétege, aminthogy
külföldön is a protestantizmus leginkább a polgári
osztály ügye. Fellépése egybeesik a polgári
öntudat kifejlõdésével és ezért
sokan úgy is tekintik, mint a polgárság vallási
kifejezõdését. De a protestantizmus nem forrott szükségképpen
eggyé a polgársággal.
A középkor végének nagy önkifejezõ
mítosza az Antikrisztus eljövetele volt. A XVI. században
valóban eljött az Antikrisztus: valami elõlrõl
kezdés, "ezentúl másképp lesz" hangulat
jelent meg az európai életnek valamennyi területén.
Az újrakezdés, az éltetõ õsforrásokhoz
való visszatérés teremtette meg a humanizmust. A visszatérést
már nem az antik õsforrásokhoz keresik, hanem az ókereszténység
romlatlan formáihoz-megtartva az olasz humanizmus ujjongó
lelkesedését és mélységes pedagógiai
jellegét. Magyarországra reformáció és
humanizmus ilyen összefonódottan jön már át
Németországból, Erasmus és Luther tanítványaival.
Aki valami újat érez, vagy akar ebben a században,
mind a reformációban keresi megvalósítását.
Ennek az újrakezdésnek friss levegõje csap meg bennünket,
ha a magyar reformátorok életére vonatkozó szûkös
feljegyzéseket olvassuk. Valami kalandszerû, izgalmas, kóborlovagszerû
volt ezekben a férfiakban, amint hazajöttek Wittenbergbõl,
az új expanzív igazsággal ajkukon. S Nincsenek röghöz
kötve, mindenütt otthon vannak, ahol hirdethetik az Igét;
Sylvester János(szül. 1504), kinek nevéhez fûzõdik
az Újszõvetség fordítása, és a
magyar nyelv elsõ rendszerezése, nagyszerû magyarországi
tevékenysége után a bécsi egyetemre kerül,
azután más országokba, és nyoma vész.
A bebörtönzés szinte elõkészület a számukra:
Dévai Bíró Mátyás(meghalt 1545 körül)
egyházi férfiútól meglepõ fürgeséggel
szökik meg bécsi fogságából. Sokan közülük
ezermesterek, mint az olasz reneszánsz egyetemes emberei: Heltai
Gáspár(1520-1575) író, fordító,
stílusteremtõ, költõ, riporter, igehirdetõ,
nyomdász, amire éppen szükség van, fáradhatatlanul
és családostul. A korszak legváltozatosabb és
legszínesebb embere Bornemissza Péter(1535-1585) szintén
író, nyomdász, hitvitázó, azonkívül
udvari pap és pereskedõ földbirtokos. Humanista is, a
görög szellem elsõ apostola nálunk, aki magyarra
fordítja az Elektrát, valószínûleg görögbõl.
Õ nevelte a mélyebb és nemzeti humanizmus nagy megvalósítóját,
Balassi Bálintot.
Ezekben a kimeríthetetlen erejû igehirdetõkben ölt
testet magyar földön a kor új emberideálja, a reformáció
legmaradandóbb újítása: az autonóm személyiség.
Az az embertípus, melyet többé már nem a tekintély
tisztelete tart meg hitében, hanem személyes meggyõzõdése,
és aki kész meggyõzõdéséért
szembefordulni a legmagasabb trónokra helyezett felsõbbségekkel
is.
A vallási eszmék belsõ dialektikájából
következett, hogy akik elvetették a dogmákban való
feltétlen hitet és a kételkedés álláspontjára
helyezkedtek, azok számára nem volt többé megállás.
A protestantizmus ezer meg ezer belsõ formaváltozáson
ment keresztül, míg Luther óvatos reformjától
a modern protestantizmus mindent megértéséhez és
mindent megbocsátásáig vezetett. A katolikum ereje
a történelemmel dacoló stabilitás, a protestantizmusé
a fejlõdés dinamikája.
Az új kultúra minden eddiginél gyorsabban tört
utat magának. Ezt segítette az is, hogy nyomdák létesültek
szerte az országban, Debrecenben és Sárospatakon emberek
tömegei szerezhettek múveltséget, s a magyar diákok
már külföldi egyetemekre, akár Wittenbergbe is kijuthattak.
A korra jellemzõ mûfajok is kialakultak, részint vallásosak(zsoltár,
prédikáció, jeremiád, hitvitázó
dráma), másrészt világiak (virágének,
lírai vers, dráma, fabula és históriás
ének)
De nem szabad azt hinnünk, hogy a régi protestánsok felszabadult
lélekkel haladtak valami boldogan keresett távoli igazság
felé. Úgy érezték, mintha Rómától
való elszakadásuk által valami végtelenül
veszélyes birodalomba léptek volna be, ahol kimondhatatlan
szakadékok leselkednek arra, akik elkalandoznak a nyájtól.
A lutheránusok elkeseredett bizalmatlansággal fogadják
a kálvinistákat, még bizalmatlanabbul fogadják
késõbb a kálvinisták az unitáriusokat.
A protestantizmus ebben a idõben jobban irtózik az eretnekektõl,
mint a viharedzett, az idõ fogalmát jobban ismerõ katolikus
egyház. A protestáns papok életének legnagyobb
része zsinatokon telik el; mihelyt egy új könyv jelenik
meg Németországban, a legtávolabbi Erdély prédikátorai
is összeülnek, hogy egységes állást foglaljanak
az új tételekkel szemben. Mindem teológiai finomság
életbevágóan fontos, hiszen Isten Luther óta
nem a cselekedetet nézi, hanem a hit tisztaságát.
Az új szabadság és az új szépség
nem Kálvin szikláin virult ki. Mégis a reformáció
a legfontosabb kanyarja az új ember felé vezetõ útnak.
A reformáció melléktermékeként tûnnek
fel egyes tendenciák, amelyek az új ember világát
elõkészítik. Ilyen elsõsorban a filológiai-kritikai
szellem, Erasmus szelleme, mely a protestantizmus nevelési rendszere
által bevonul az iskolákba, és a jövõ szellemi
fejlõdésének egyik legnagyobb tényezõjévé
lesz. Ebbõl a filológiai érdeklõdésbõl
fakad az elsõ tudatos érdeklõdés a nemzeti nyelv
és irodalom iránt.
Egy másik mozzanat a szektárius szellem, mely a pietizmuson
át a Felvilágosodásig fog vezetni. Ezt képviselték
nálunk a XVI. század elején a Morvaországból
ideszakadt anabaptisták, újrakeresztelõk. Egy harmadik
mozzanat az új miszticizmus, a személyes átélésre
épített emberközpontú hit, mely az unitárizmus
végsõ fejlõdési fokaként jelenik meg
elõttünk.
(Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet c. könyve alapján)