Bognár Anikó: Nagyon örülök, hogy a KFG tanárait és diákjait bemutathatom Konrád György úrnak. Önről mindannyian tudjuk, hogy Magyarország legismertebb írói közé tartozik, de nemcsak itthon, hanem a világ számos országában az. Németországi elismerései olyan kiemelkedőek, hogy a brit miniszterelnök és az amerikai elnök után magyar iróként Ön kapta meg az ottani Károly-díjat. Ennél többet nem is mondanék bevezetésként, inkább azt szeretném megtudni, hogy hogyan is történik az ilyesmi? Mit kell ahhoz tenni, hogy ilyen magas színtű elismerést kapjon egy magyar író?

Konrád György: Ha megengedik, én most inkább felállok, mert ha iskolában vagyok, akkor talán elfogadható, hogy az ember a katedrán mozogjon. – Mitől kapja az ember, aki író, ezt a díjat?

Volt már rá példa, mert megkapta ezt Vaclav Havel is, aki ugyan államelnök, de eredetileg író, és megkapta a lengyel miniszterelnök, akit úgy hívnak, hogy Broniszlav Geremek, és kiváló középkori történész, de a lengyel demokratikus ellenzéknek kimagasló alakja volt. Hát úgy látszik magyarnak is akartak adni. Node, hogy éppen Blair miniszterelnök és Clinton elnök után, az talán azzal függött össze, hogy ennek a két, egyébként igen jeles államférfinek, azt a döntését, hogy ők Jugoszlávia ellen háborút indítanak, és úgy befolyásolják a dolgokat, én nem tartottam helyesnek. Ezt megírtam, és ez különféle vitáknak a része volt. Az aacheni lakosság is inkább azzal látszott egyetérteni, amit én írtam. Ezt a Károly-díjat úgy is hívják, hogy Bürgerpreis, polgárdíj. 15 ember adja, akik aacheni polgárok, van köztük egyetemi tanár, bankár és a polgármester is mindig benne van. Hogy most éppen így döntöttek, annak műhelytitkaiba nem tudok belelátni, azt tudom, egyhangúan döntöttek így. Valószínűleg azzal is összefügg, hogy egy polgárdíjat nemcsak politikusnak akarnak adni, hanem szellemi embereknek, értelmiségieknek is. Ami rendben van.

BA: Most ez itt úgy hangzik, hogy ‘hát, tizenöt aacheni polgár adja’, ugyanakkor amiről beszélünk, az Európa legrangosabb díja.

KGY: Igen, mert nem hatra-vakra adják. Egy éven át készülnek rá. Most engem is megkérdeztek, meg megkérdezték a régebbi díjazottakat, hogy kit jelölnénk a jövő évben. Így szerteszét kérdezgetik az ismerőseiket. Mindenesetre tizenöt Aachenben közmegbecsülésnek örvendő polgár adja, ami jobb, mintha valamilyen politikai testület adná.

BA: Még Németországnál maradva, Ön a Berlini Művészeti Akadémia elnöke is. Megint csak azt kell kérdeznem: hogy van az, hogy magyar írót választanak meg, méghozzá többször is erre a megtisztelő posztra.

KGY: Hozzátartozik, hogy nekem már volt egy kis elnökösködési gyakorlatom, mert 1989-ben a svéd PEN Club elnöke, aki régebben a Nemzetközi PEN Clubnak is az elnöke volt, felhívott. Már ismertük egymást korábbról, mert voltam vendége az ő PEN Clubjuknak, ott felolvastam szövegeket, megjelentek könyveim Svédországban. Megkérdezte, hogy nem lennék-e a Nemzetközi PEN Club elnöke, azzal, hogy „tudod, eddig mi védtünk titeket, most ti védjetek másokat”, merthogy ’89-től mi már mondhattuk, amit gondolunk. Akkor erre igent mondtam, és három évig ezt csináltam. Úgyhogy, volt egy kis gyakorlat, de ami még inkább számított, az volt, hogy a Nyugat-Berlini Művészeti Akadémia és a Kelet-Német Művészeti Akadémia, mert volt olyan is, egyesült, miután egyesült a két országrész. Akkor ezek a különféle nyugatnémet és keletnémet művészek egy kicsit görbe szemmel nézték egymást. A többség, a háromnegyede, nyugati volt, de úgy érezték a keletiek, hogy őket nem értik meg. A nyugatnémetek meg úgy gondolták: az elnök ne legyen most német, mert ezek a mi belnémet viszályaink az agyunkra mennek. És akkor egy külföldi kellett. Én régebben ott már tag voltam. Most 1992 óta úgy módosította a törvény ennek az akadémiának az alapszabályát, hogy külföldi tagok egyenrangúan választók és választhatók. Aztán így esett a választás rám, és úgy látszik, hogy nem haragszanak érte.

BA: Ha már díjakról van szó: a vadonatúj díja az erzsébetvárosi díj, amit most kapott pár nappal ezelőtt Budapesten. Miért éppen ez a városrész? Gondolom a válasza révén mindjárt ott is vagyunk a szépirodalmi munkáinál.

KGY: Ezeket a díjakat összekapcsolni szokták valamilyen művészi teljesítménnyel. Az én díjazott párom kiváló személy volt, nem tudom ismerik-e a nevét, Eötvös Gábor. Ő a magyar bohócok nagy klasszikusa, most már 82 éves és nagyon rogyadozva megy, de ő volt az, aki jó 60 éven át a világ minden táján előadta a „van másik” viccet. Mindenhonnan húzkodott elő zeneszerszámokat, a nagy zakójából, rendőrnek, csendőrnek beöltözve vették el tőle, hogy itt nem szabad muzsikálni. Akkor húzott elő valami másikat, és folytatta a zenét. Egy időben az ember úgy szerette ezt a példát, mert egy kicsit jelképezi a művészet elnémíthatatlanságát. Én azért kaptam, mert hét éven át itt dolgoztam a VII. kerületi Gyámhatóságon, ilyen gyermekvédelmi felügyelő voltam. Tűrhetően végeztem a munkámat, és van is egy regényem, A látogató a címe, ami részben ebből az élménykörből származik. Azután még sokat tevékenykedtem itt a kerületben, de főleg ez lehet az oka.

BA: Az első regénye, A látogató a 60-as években tört be mind a szépirodalom, mind a szociológia körébe. Azután jöttek a többiek. Talán nem követek el indiszkréciót, ha elmondom, hogy szobájában „égigérő” könyvespolcokon sok-sok Konrád könyv is van, de vannak olyanok is, amelyeknek a címéről ki sem tudtam találni, hogy milyen nyelvre fordított mű is az.

KGY: Többfélére, angol, német, francia, orosz, olasz, aztán délszláv nyelvre, de más kisebb nyelvekre is, talán az tűnt föl, hollandra, svédre.

BA: Hogy látja, melyik műve volt a legsikeresebb?

KGY: Nehéz volna megmondani, volt, ahol A látogató, volt, ahol A cinkos, volt, ahol a Kerti multaság.

BA: És Önnek, van kedvence?

KGY: Nekem öt gyerekem van, egyik sem kedvencem, mind az öt a kedvencem.

BA: Más írók könyvei közül van e kedvenc?

KGY: Nem szeretem ezt a „kedvenc" fogalmat, mert mi is a kedvenc könyv? A kedvenc könyv az, ami tetszik és állandóan vele vagyunk, vissza-visszatérünk hozzá, újra meg újra olvassuk. Az az igazság, hogy prózával ritkán vagyok így, mert leginkább verset szoktam újra meg újra elolvasni. Ha regény, akkor néhány klasszikus regényt újra meg újra csodálok.

BA: Egészen más témában jött egy kérdés a közönségtől: Ön szerint mi az értelmiség szerepe napjainkban? Adott egy intejút a 168 órában az értelmiség elgyávulásáról, erről szeretnénk egy kicsit részletesebben hallani.

KGY: Az értelmiséginek az a szerepe, amit magának választ. Ki mit tart jónak, azt tegye, nincs mástól kapott szerepünk, feladatunk. Rengeteg feladatot kap az ember másoktól, mert a kibicnek könnyű, de az ember maga tudja, hogy mit szeret, mit kíván, mi áll közel hozzá, mi idegen tőle. Minden érett, gondolkodó ember kiválasztja a magának megfelelő életformát, tevékenységet, állásfoglalást. Ha az értelmiségi ember olyanféle, mint egy író, mert nagyon sokféle értelmiségi ember van, tehát mondjuk, hogy könyvek szerzője, és mondjuk, hogy olyan könyveké, amelyek nem valami távoli, elvont történelmi témával foglalkoznak, hanem amelyekben benne foglaltatik az írónak az emlékezése, viszonya mindahhoz, ami megtörtént vele, a gondolatai a világáról, amelyről valamilyen benyomásokat szerzett, akkor talán az első dolga az őszinteség, a tisztánlátás, nem hazudni, nem alakoskodni. Vagy ha alakoskodik az ember, értvén ezen, hogy figurákba bújik bele, hogy férfi létére nőnek adja ki magát, vagy akár lónak (Tosztoj egyik leggyönyörűbb elbeszélése egy lóról szól), szóval, ha író, akkor nincs más dolga, mint igaz mondatokat egymás mellé tenni. Hogy mitől igaz egy mondat azt az olvasó is érzi, az író is érzi, az irodalomtudós meg talán mond rá egy magyarázatot. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy az embernek vannak szakmai feladatai, az első feladata egy írónak az, hogy mesterségszerűen megírja a könyvét, és ennek a könyvnek a fajtája és milyensége ilyen vagy olyan olvasottságra tarthat számot. Ha olyan könyvet akar írni, aminek nagyon nagy példányszáma lesz, akkor olyat ír, ha olyat akar írni, ami valami más mércének kell, hogy eleget tegyen, pl. neki nagyon tetszik, vagy elképzel valamilyen olvasót, és annak akar tetszeni, akkor lehet, hogy kisebb példányszáma lesz. Különféle várakozásai vannak egy embernek önmagával szemben. Talán a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy önmagának ne hazudjon az ember, mert az megrontja az életet. Minthogy az írás végülis a képes igazmondásnak a mestersége, ehhez a mesterségbeli szabályhoz jobb, ha hű marad, de hogy mi az igaz, az viszont nagy kérdés. És honnan tudja az ember. Csak úgy tudja, hogy minden nap küszködik érte, megpróbálja meggondolni azt, ami az orra elé kerül, ami foglalkoztatja, vagy ami a többieket foglalkoztatja, és megpróbál rá nem úgy válaszolni, hogy veszi az első olvasott, hallott gondolatot, véleményt és azt visszakérődzi, hanem megpróbálja igazán meggondolni, hogy ő mit is tart erről a dologról. Tetszik-e neki, nem tetszik neki. Mindig először kell megcsodálni a szemléleti tárgyat, amiről szó van, legyen az emberi viselkedés vagy történelmi esemény vagy egy könyv, és meg kell nézni, hogy igazában mit is gondolok róla. Volt egy nagy író, Flaubert, akinek biztos ismerik a nevét és volt egy fiatal barátja, Maupassant, aki ugyancsak kiváló író volt, akinek azt mondta, hogy „Nézze csak ezt a fát!” Amikor egy bizonyos idő eltelt, így folytatta, „Lehet, hogy már ismeri, valamennyire, mert már egy ideje nézte, de ha még három napig nézné, akkor még többet tudna róla.” Ami ugye azt mutatja, hogy ha intenzíven elmélyedünk bármiben, annak csodálatában vagy tőle való elszörnyedésben akár, a megfigyelésben, akkor valamit észre fogunk venni, ami nem közhely. Mert hogy az irodalom az micsoda? Az a közhely ellentéte. A közhely az, ami mindenkinek az eszébe jut, amit a leggyakrabban hallani a dologról. Azt is lehet mondani, de ha azt kérdezed, hogy mi egy értelmiséginek a dolga: nem közhelyeket mondani.

BA: Érdekes, hogy pont Flaubert mondta, mert épp rá gondoltam az egyes szám első személyben írt könyvek kapcsán. A kortársíróknál mindig nehéz az olvasó számára, hogy minden, amit a regényíró ír, az tényleg róla szól, mennyire van benne az igazi KGY?

KGY: Az írók számtalan én-regényt írtak, ami nem igazán róluk, az ő énjükről szólt. Ez többnyire ki is derül, amikor „én, Farkas Rozália", mondanám, akkor önök rögtön tudnák, hogy én nem vagyok Farkas Rozália.

BA: Flaubert ugyanakkor meg épp azt mondta, hogy „én vagyok Bovaryné."

KGY: Ez akkor mégis a bölcsessége az irodalomnak, hogy messzire elmegy magától, eltávolodik, bohócruhát vesz fel, királyruhát vesz fel, vándorruhát vesz fel, de mindig ugyanaz az ember beszél, mindig az író szól. Vannak olyan írói technikák, hogy megpróbáljuk az emlékezetünkből kifacsarni, hogy hogyan is volt az úgy, anélkül, hogy abból valami érdekeset akarnánk kiemelni. Néha a kis, számunkra az emlékezetünkben megragadó, és számunkra érdekes mozzanatok együttesen olyan érdekes szövedéket adnak, amely a hitelességével talán mégis él. Most írtam egy kis könyvet egy év történéseiről az életemben. Ez már részben megjelent, darabokban, most együtt az a címe, hogy Elutazás és hazatérés. Ez is ezzel az igyekezettel, memotechnikai, emlékezettechnikai igyekezettel készült, hogy próbáljunk a dologra precízen visszaemlékezni. Akarok ezután írni egy olyan könyvet, amelynek a hősére már csak azért sem emlékezhetem, mert sok évszázaddal ezelőtt élt.

BA: Tehát az iskolai, a korai élményei meghatározóak voltak - ha már iskolában vagyunk?

KGY: Mindannyiunk számára meghatározóak, a maguk számára is minden bizonnyal meghatározóak ezek az évek, amiket itt töltenek, akkor is, ha jól érzik magukat, akkor is, ha nem, mert ezek a legmélyebben bevésődő képek. Ezek azok, amelyekre, ha idősek lesznek, mindig vissza fognak emlékezni. Ahogy távolodnak el a gyerekkoruktól, úgy fognak az emlékképek valamelyest hátrasorolódni a fiatalkori képek mögé fontosságban, csak azért, mert ami először történt, az a legfontosabb. Amikor először találkoztunk egy érzéssel, egy könyvvel, egy személlyel, az volt a legfontosabb. Úgyhogy becsüljék meg ezt az idejüket.

BA: Csak azt mondhatom erre, hogy a nagyon fiatal közönségünk emlékeiben ennek a találkozásnak az emléke biztosan mélyen meg fog maradni. Nagyon szépen köszönjük.

KGY: Bennem is.