Hosszas szervezés után Esterházy Péter végre eljutott a Karinthy Frigyes Gimnáziumba, hogy beszéljen magáról, a munkájáról, pályatársairól és felolvasson a Harmonia caelestis című nagy sikerű könyvéből.

A rendkívül sokszínű, élvezetes, gyakran igen mulatságos, közel hatvan perces beszélgetésből az író talán legérdekesebb gondolatait idézi fel a kérdező, Bognár Anikó.

Eseterházy Péter először is elnézést kért, hogy nem délelőtt jött, mert akkor egy-két tanítási óra biztos elmaradt volna a diákok nagy örömére.

BA: A legelső telefonozásunk (ahogy Ön szokta mondani) nagyon érdekesen végződött. Biztos nem emlékszik már.

EP: Erre szokták azt mondani, hogy határeset.

BA: Miután szinte mindent megbeszéltünk, Ön hirtelen évszázadok országló nagyurainak határozottságával a hangjában közölte, hogy most azonnal be kell fejeznünk a beszélgetést, mert - kezdődik a meccs. Milyen fontos Önnek még ma is a futball?

EP: Úgy emlékszem vissza, hogy én egész életemben csak futballoztam. Most már nem csinálok semmit, már kikoptam belőle.

BA: Azért a játék szeretete, a játékosság nem veszett ki, minden sorában, a nyelvhasználatában, a humorában ott érződik a homo ludens, a játékos ember.

EP: Azt olyan szívesen szokták mondani, hogy az író játszik a nyelvvel. A kérdés az, hogy mit értünk játékon. Közkeletűen csak valami komolytalant értünk, "ez csak játék"..., mintha volna valami 'szeriőz' - és volna a játék, ami a gyerekeké, a csökkent képességűeké, a hóbortosaké. A játékon én csak annyit értek, hogy az külön világ, ott mások a szabályok. A futball is csak annyiban játék, hogy más törvényei vannak, mint mondjuk az életnek... Más szabályok vannak. Matematikát tanultam a gimnázium után, és a matematika ugyanebből a szempontból volt játék. Külön törvényei vannak és, azokat kell figyelembe venni. Nullával nem osztunk. A konyhában lehet nullával osztani, mert ott nem jelent semmit. Az írást is ebből a szempontból tekintem játéknak. Kialakítom a szabályait és az érvényes, és más nincsen is. Ami ezen belül van, az a világ, és a világon kívül értelemszerűen nincsen semmi.

BA: A játékon kívül a munka a legfontosabb, szokta Ön mondani -

EP: Hát ezt szoktam én mindig mondani, minden író szokta ezt mondani, hogy tisztességes ember benyomását keltse.

BA: Ez a könyve, a HC is kilenc kemény évig íródott. Nyilvánvalóan így van, de ez alatt a kilenc év alatt íródtak más könyvek is. Hogy volt ez, délelőtt írta az egyiket, délután a másikat? Hét könyve jelent meg közben, csak úgy mellékesen.

EP: Mennyi?

BA: Hét, megszámoltam, jelentem, én készültem...

EP: Tanárnő kérem ez úgy van, hogy valójában én mindig ezt csináltam. '89/'90-ben elég sok újságcikk-szerűt írtam, mert az akkor olyan nagyon érdekes volt, de akkor azokat valóban úgy csináltam, hogy délután írtam, munka után. Az Egy nő az úgy kezdődött, hogy ennek egy részlete lesz, apám naplója, apám titkos naplója vagy valami ilyesmi. De aztán láttam, hogy ha külön veszem, az sokkal szebb, vagy durvább, vagy sokkal nagyobbat szól, és akkor azt külön vettem. Színdarab is van, az ugyanebből íródott. Bemutatták a Vígszínházban. Azt fontos volt látni, hogy az apa, az a fikció, amit én megírtam, az valóban olyan nagy vadállat, mint ahogy az a színpadon látszik. Akkor az nekem akkor fontos volt visszaigazolásként.

BA: Tudja, hogy melyik a kedvenc a sok műve közül?

EP: Nincsen ilyen. Azt tudom, hogy melyiknek mit köszönhetek, melyik jelent meg a legtöbb példányban, vagy melyiket fordították le a legtöbb nyelvre, vagy melyiket volt a legnehezebb megírnom. Viszont a befejezés után engem abszolút nem érdekelnek ezek a könyvek! Így aztán viszonyom sincsen hozzájuk, minőségi sorrendbe sem tudom állítani őket, hogy ez jobb, ez rosszabb. Miközben nyilván vannak jobbak és rosszabbak, nyilván egyik jobb, mint a másik...Ezt sajnálom, mert ha van egy könyv, amiről sokan mondják, hogy jó, tehát sikeres, akkor ha az ember bajban van, mert éppen nagyon ostoba, ül a szobájában, és amit ír abban minden mondat rossz, akkor olyan jól elüldögélhetne: "De milyen jókat írtam!" Az akkor talán segíthetne. Nekem ezek nem segítenek semmilyen módon, és akkor azt mondom, hogy nekem nincs semmilyen viszonyom hozzájuk.

BA: Mások könyveiről mit gondol, azok között van abszolút kedvenc vagy kortárs kedvenc?

EP: Én mindenevő vagyok, olvasok, mint az állat.

BA: Olvas, mint az állat...

EP: Szerintem másképp nem is érdemes olvasni. Csak hogy ha a tanárnő magukra parancsol. Egyszerűbb lemásolni az olvasónaplót...

BA: A tantervi nagy anyagmennyiség miatt a legtöbb iskolában nem-igen jut idő a kortárs irodalomra. Viszont hallottam, hogy egyes tanárok vették a bátorságot, hogy Önről beszéltek a gyerekei osztályában. Akkor mi történt? Az, mint Arany János esetében, aki olvasva a kritikákat, hogy Arany ezt akarta mondani, meg Arany azt akarta mondani, és akkor a lap szélére szépen odaírta: "Akarta a fene!".

EP: Egyfelől azt gondolom, hogy a magyartanításnak más dolga sem volna szerintem, mint hogy olvasni megtanítson, hogy olvasni szeress, hogy az valami jó. Még egy kicsit az is, hogy mégis mi az a magyar irodalom. Lehet, hogy ennek a következménye, hogy kortárs irodalmat nem tanítanak, de attól tartok, hogy nem...Emlékszem, hogy 16 éves koromig nem olvastam kortárs írótól, és az első könyv egy Mándy novelláskötet volt. Emlékszem, hihetetlen zavarban voltam,...ha az ember beáll egy fajta irodalomra, akkor nehéz ez a kortárs irodalom. A kifejezetten modern irodalmat is tanulni kell, nem úgy van az, hogy az ember intelligens meg okos, és akkor ezt föltétlen tudja... Nekem a legnagyobb problémám az volt (lehet, hogy ez nevetséges dolog), hogy nem tudtam eldönteni, hogy valami valóságos e, mert hogy nem volt rendesen odaírva, vessző, pont...mert a Balzacnál ki van rendesen írva, és akkor tudom, hogy mi van. Hát ugye ez a gyerekekkel egy vicc csak, ezen nincs sokat mit gondolkodni. Nekem az a kedvenc képem, hogy: ...apám a nagy humanista címmel tanítanak az iskolában, és akkor egyest kap, és akkor én meg elverem...Ezt csak parodisztikusan lehet felfogni. Vihorászom rajta, nálam már csak a gyerekek vihorásznak jobban, amit én persze nem tartok jónak, merthogy több tiszteletet!...

BA: Olvasásról beszélve, tudjuk, hogy németül nagyon jól tud. A német irodalmat eredetiben olvassa vagy inkább fordításban?

EP: Innét is látszik, hogy az olvasás valami nagyon bensőséges dolog. Onnét tudniillik, hogy nem egészen igaz, hogy én nagyon jól tudok németül, úgy lehetne mondani, hogy érdekesen nem tudok németül. Sok mindenre használható azért az én németem: interjút lehet adni, nőkkel beszélgetni, férfiakkal beszélgetni, hermafroditákkal beszélgetni, tehát sok mindenre jó. Irodalmat olvasni, arra már nem annyira, mert a német nyelv és közöttem van egy olyan távolság, ami köztem és a magyar nyelv között nincsen. Ezt úgy fogalmazom, hogy a kapcsolatom a német nyelvvel nem érzéki kapcsolat. Tehát hiába tudom az úgynevezett csúnya szavaknak az értelmét, semmilyen gátlás nincs bennem ez ügyben, amúgy meg, hol van, meg hol nincs. Egyszerűen nem hallom, hogy valami csúnya németül, hogy valami ordenáré. Tudom, hogy a "fuck" mit jelent, de semmi, olyan, mint az Üllői úti fák... Viszonylag sokat olvasok én, és meg tudom mondani, hogy ha tudnék németül, akkor ez milyen, ilyen és ilyen könyv volna. Egy kivétel van, ez érdekes, Musilt is inkább Tandori fordításában olvasom, mert macerás németül. Kafka az egyedüli kivétel Kafkát azt szívesen olvasom.

BA: A németre fordítók életét tehát meg tudja könnyíteni, vagy inkább megnehezíti?

EP: Eleve megnehezítem, eleve utálnak, vagy a szeretetnek és az utálatnak a heves csapkodásaival dolgoznak szegények. Hasznomat tudják venni, mert arra jó a németem, hogy a félreértéseket regisztráljam. Arra már nem, hogy ha egy szöveg hibátlanul rossz, azt észrevegyem. Azt már nem tudom, merthogy nincsen stílusérzékem. Pontosabban német stílusérzékem, mert magyar stílusérzékem az van. Úgy értem, másom sincs. Azt kéne eldönteni tudni, hogy egy szöveg hol van a Peter Handke és a Johann Wolfgang Goethe között. Én minden magyar mondatról pontosan tudom, vagy ha nem tudom, az akkor hiba, hogy az hol helyezkedik el az utcanyelv, Petri György és Pázmány Péter között. De ez nem öndicséret, ez szakma. Hogy kell beverni egy szöget, hát így...

BA: Említette Petri György nevét. Kit olvas szívesen? Kiket ajánl a gyerekeinek olvasni?...Merre felé terelné a gyerekeit?

EP: Nem hiszem, hogy kéne terelni, mert hogy a terelés az sunyi dolog, terelni azt intelligensen kéne, didaktikai megfontolások közt, amivel maguk mindig mögé is látnak ennek a didaktikai sunyizásnak. Ez nem baj, ha az jó, tehát jó a megfontolás, annak haszna van, hogy milyen sorrendben olvassanak. Nekem nincs ilyen nagy didaktikai elgondolásom, nem is beszélek erről szívesen, mert apai mulasztásként látom... Van egy barátom, akinek a gyerekei hat évesen Goethét olvastak eredetiben, és még azt sem mondom, hogy biztos, hogy jó, vagy hogy rossz. Azt látják az én gyerekeim, hogy a könyv az valami fontos dolog, mert a ház tele van könyvvel, nem tudom hány ezer könyv van. Anyjukat is, apjukat is sokat látták könyvvel a kezükben, abból levonhatták azt a következtetést, hogy a könyv az fontos, a nyelv is. Épeszű ember a nyelvet eszközként használja valamire. Maguk is angolul tanulnak, vannak bizonyos céljaik ezzel. Egy író nem egészen eszközként használja a nyelvet, hanem tárgyként is. Az a tárgya is a foglalatoskodásnak, a nyelvről is szól az írás maga. Ez nem normális dolog. Az én gyerekeimnek is ez az automatikája, így nőttek fel. Nagyon szívesen hallgatom őket, mert nagyon érdekesen beszélnek magyarul. Úgy értem érdekesen, hogy jól tudnak magyarul. Ezért, ha nem egészen jól érzem magam, mert nem tanultak meg olvasni, azt szoktam mondani magamnak, hogy: "de azért magyarul jól tudnak".

BA: Mégis, kiket szokott olvasni?

EP: Kortársból? Sok mindenkit olvasok, olvasok Parti Nagy Lajost, olvasok Kertész Imrét, olvasok Nádast, Mészölyt...

BA: Szívesen, vagy csak ilyen szakmai ártalom, kötelesség, kötelezettség, hogy olvasni kell?

EP: Ez valóban úgy van, hogy veszély az, hogy az ember állandóan könyvekkel foglalkozik, hogy hivatalból kezd el olvasni. Én minden könyvemhez sokat hozzáolvasok. Az nagyon rossz tapasztalat, rossz fölismerés volt, vagy már húsz éve, hogy azt vettem észre, hogy csak olyat olvasok, ami kell. Akkor ezt kemény kézzel letörtem, és olvasok olyat, aminek semmi értelme sincs. Vagy azt csinálom, hogy minden nap olvassak verset. Úgy tíz éve vezettem be, az nagyon jó, nagyon jót tesz az embernek. Reggel tíz perc Arany János. Nem, udvariasságból nem nagyon olvasok. Elkezdem, de aztán eldobom. Azt mondtam, hogy olvasok, mint az állat, ha nem kell, akkor nem olvasom el. Nincsen semmi kényszerítő erő. Nézze, ha van egy író, aki érdekel, és elkezdem olvasni, és látom, hogy nem jó, akkor az nagyon érdekes, hogy hogyan nem jó, mi min is csúszott el. Amit a barátságról mondott..., nekem ment már úgy gallyra barátságom, hogy fiatalon összebarátkoztunk, nagyon helyes ember volt, most is nagyon helyes ember, ő is írt, meg én is írtam, és egyre rosszabbakat írt, gondoltam én. Nem arról volt szó, hogy ő valamit elrontott, hanem, hogy az úgy rossz, ahogy van. Akkor nem lehet azt mondani, hogy "öregem, foglalkozz mással". Egyre több hallgatás....nagyon veszélyes dolog. Továbbra is nagyon helyes ember, továbbra is nagyon szívesen barátkoznék vele...Olyan ez, mint a játék....Mi az, hogy barát? Amikor fiatal voltam, nagyon sokan jöttek hozzánk. Ilyen nyitott házunk volt, ma már meghalnék, ha ilyen sokan jönnének...mert este én már nem kívánok embert, akkor én már elfogytam...Ez egy barátságtalanabb helyzet.

BA: Azért egy nagy barátságnak híre jár Önről. Hogy közös gépírónőjük van Nádas Péterrel, az az abszolút barátság jele, nem? A számítógépek idején egy TTK-t végzett matematikus füzetbe ír még mindig. Csíkosba, kockásba?

EP: Kockááás?

BA: Négyzethálóst kellett volna mondanom a matematikusnak?

EP: Négyzethálós, ilyen szó létezik? Aki ilyet mond, az a krumplira is biztos burgonyát mond. - Én a számítógéptől, a technikától nem félek, a gyerekek elmagyarázták, és ha szerencsém van, akkor rá is bírok menni az internetre. E-mail címem is van, csak nem nyitom ki. Azzal is támadási felületet adnék, azzal is csak megtalálnának. A számítógépről nem hiszem, hogy ez valami támadás volna az irodalom ellen, nem is hiszem, hogy rosszat tenne. Viszont, soha nem gépeltem, gépbe nem tudok fogalmazni, ha változtatni akarok, akkor nem a gépbe, hanem a cédulán teszem. A fordítónak hihetetlen áldás, de nekem nem. A szépirodalomban a gyorsaság nem erény. Legfeljebb lassabban írok, és akkor mi van? Bizonyos dolgokat gyorsít, de nem lehet tudni, hogy az jó e, hogy gyorsít. A füzetben végig kell lapozgatni, ha valamit javítani akarok. Amíg én ott lapozgatok, mindenféle dolog eszembe jut. Mondjuk negyven oldal lapozás után az is eszembe jut, hogy ez hülyeség volt. Megállapíthatatlan, hogy jó-e vagy rossz, hogy eszembe jutott. Mert mihez képest? Ezért aztán nincs semmi kényszerítő erő, hogy korszerűbb legyek. Én az egyedfejődés fax fokáig értem el, már az e-mail is megy... attachmentet is tudok küldeni, felbontani még nem...

BA: És akkor a gyerekei segítenek?

EP: Áááá, dehogy segítenek...

BA: A gyerekei mennyi idősek?

EP: Nekem nagyon sok gyerekem van, számszerint négy. A koruk, azon gondolkodnom kell, az mindig változik.. A tanárnő éleseszűen itt közben megjegyezte, hogy "csak felfelé"... Szóval 26, 24, 19, 14.

BA: A sok gyerekén kívül is nagy a család. Mennyire tartja velük a kapcsolatot?

EP: Van három darab testvérem, azokkal úgy szoktuk meg, hogy találkozunk. Az arisztokrata nagy családi kapcsolatokat ápolni kell, azt én nem tudom... mint működő struktúra nincsen. Ez egy jól dokumentált család, ha időnként felbukkan valamilyen rokon, az azért jelent valamit.

BA: Arisztokratának lenni 50 évvel ezelőtt nagy előny nem volt. Horton voltak kitelepítve. Milyen emlékei vannak erről az időszakról? Meghatározóak?

EP: Mindig fontosnak tartom hozzátenni, hogy valóban nem volt nagy üzlet akkor arisztokrata származásúnak lenni, mint ahogy nem arisztokrata származásúnak lenni sem volt nagy üzlet. Diktatúrában mindenkinek - szándékosan így mondom - szar. Hamisnak is gondolnám, ha itt most valami különleges szenvedést vagy fájdalmat gondolna az ember, nincsen is így, tárgyszerűen sincs így. Én akkor 0, 1, 2, 3 éves voltam, egy gyereknek az semmi...A szüleimnek egy kis változás volt, igen.

BA: Az Önök nevéhez sok minden társul a magyar nyelvben: Esterházy rostélyos, Esterházy torta, Esterházy kockás anyag. Van ezekhez kötődése? Ma már persze a legtöbben az Önre gondolunk elsőnek. A családjában voltak ugye, ahogy szokta mondani, "királyok, hercegek, grófok..."

EP:.. naplopók és burzsoák"...

BA: Valamelyik riportere "írókirályként" emlegette viszont Önt, ha királyok nem is voltak a felmenők közt.

EP: Egyik ősömnek egyébként fel lett kínálva a korona, annak, aki Napóleonnal egy időben élt... - írókirály...., azt a rádióban nem lehetett hallani, mert messze volt a mikrofon, hogy felhörögtem erre, mint sebzett oroszlán, ilyen hülyeséget.

Szóval az Esterházy rostélyost meg a tortát azt szeretem. Még mindig jobb, mint a Nádasnak, akinek ott van ugye a nádas...Én nagyon szeretek enni, hivatásos haspók vagyok. Egyszer felhívott egy vendéglős Gyuláról, hogy ha Gyulára lemennék, akkor csinál nekem rostélyost. Mintha nem is ebben az országban és ebben a korban élnénk...Nagyon jó volt.

BA: Magyartanárok is ritkán tudják pontosan felsorolni, hogy milyen műfajokban alkot. A gasztronómiai újságírás egészen különleges területe az írásművészetének.

EP: Az a karrierem csúcsa, álnéven a Konyhaművészet című lapnak, álruhában, bajusszal éttermi kritikákat írok. Nagyon tisztelem, ha valaki szakács, ugyanúgy kulturális tényező, mint egy író. Franciaországban, ahol ezt komolyan veszik, ugyanolyan díjat kaptam, lovag valami, mint egy szakács. Ez jó dolog, szakácsnak lenni, meg írónak lenni ugyanaz. Nagy fájdalma az én életemnek, hogy nem tudok főzni, most már nem is fogok tudni. Ha igazán takartam volna, már megtanultam volna. A nőknek azért kell főzni, hogy éhesek az emberek. Ha férfi főz, az azért van, mert valami jót kíván...

BA: Szabadideje, ha van....

EP: Nincs. De nem-szabadidőm sincs Van azért elképzelésem, hogy mit szeretnék....barátaimmal éttermekbe járni, színházba menni, de ez azért nem így van, ez szürkébben van. Én azt szeretem, ha egy nap nem történik semmi. Azt se szeretem, ha egyedül vagyok. Azt szeretem, ha a családom az ott van a közelben - és nagyon csöndben van.

BA: Az első olvasók a feleség, gyerekek? EP kötelező olvasmány?

EP: Nem, a feleségemnek megmutatom, de az nem nagyon hálás dolog, mert az ember nem őszinteségre vágyik. Tehát úgy kell neki nem-őszintének lenni, hogy ne látsszon. Hogy ez úgy rossz, hogy jó, alapja valami jónak. Ne hazudjon, az nem kell, hogy gazsuláljon. Az ember megerősítést vár. Ez ügyben szerencsém van, mert ismerek olyan kollégát, aki jól él a nővel, akivel él, de az ki nem állhatja a munkáját.

BA: Itt valami nagy ellentmondás van akkor.

EP: Hát, tanárnő kérem, az élet ellentmondásos - én sem értem. Én meghalnék....vagy kirúgnám a nőt, megnézném, hogy nekem mi áll érdekemben...Beszélje meg az özvegyemmel....

BA: Ha idáig jutottunk, itt most nem akar egy kicsit felolvasni?

EP: Az itten a helyzet, hogy mi most sokat fecsegtünk, már a szó jó értelmében véve. Én olvasok, de akkor mást már nem csinálnánk. Úgy értem, hogy hihetetlen pontosan kieszeltük előre a struktúrát, ami úgy szólt, hogy 13,5 percet beszélgetünk, utána én 12,3 percet felolvasok, majd 14,7 percet beszélgetünk, és utána még egyszer felolvasok. De ez nem így lett. És ravaszul azt találtuk ki, hogy a második beszélgetési blokkban, mert blokkokban gondolkoztunk, hogy lássák, hogy készültem, ...a tanárnő megadja maguknak a lehetőséget, hogy kérdezzenek. Tudom, hogy mindenki utálja, én sem ragaszkodom hozzá, nem veszem se sértésnek se máshogy. Van itt olyan, hogy kisötös? A gyerekeim iskoláiban van olyan, hogy három kisötös az egy nagy ötös, három piros pont az egy fekete pont...ezt sose értettem. A kisötösök, azok mindig nagyon fontosak voltak, "a kisegyes, meg olyan nincs is, Apa...." Na, aki kérdez, annak mondjuk egy kisötös, ha szamárságot kérdez, akkor nagyötös. Igen, mert ahhoz nagyobb bátorság kell.

BA: Nagy lehetőség egyébként, mert Ön nem mindig ad rá alkalmat, hogy kérdezzenek.

EP: Mert most már mindegy, veszett fejsze nyele. Persze régebben ezek a felolvasások úgy keletkeztek, hogy volt akkor régen, a véreskezű kommunisták alatt az író-olvasó találkozó. Ez olyan demokráciát-pótoljuk-intézmény volt, utána volt beszélgetés, ahol állítólag mindig ott volt egy spicli. Ott azért mégiscsak szabadabban beszélget az ember. Mindig úgy volt, hogy kis fölolvasás, utána kis beszélgetés. Én meg ezt nem szerettem, ezért szigorúan csak olvastam. Most már lehet...

KÉRDÉS A KÖZÖNSÉGBŐL: Csakugyan az a helyzet, hogy modern irodalmat, főleg általános iskolában, soha nincs idő tanítani. Ha majd egy pár év múlva lesz egy tankönyvszerző, aki beteszi Esterházy Pétert a tanulandó írók közé, mi az, amit szívesen látna ott önmagával kapcsolatban, vagy ars poeticájával kapcsolatban?

BA: Talán válaszolhatok idézettel erre én.

EP: Az jobb, ha maga válaszol, mint ha én.

BA: Az egyik, amit Bojtár Endre mondott a HC-ről a Magyar Irodalmi Díj kiosztásakor, januárban, amikor Göncz Árpád átadta Esterházy úrnak: "valóban korszakos mű". A másik hasonlót pedig, amit egy angol kritikában olvastam a Hungarian Quarterly-ben, a magyar kultúrát angol nyelven ismertető folyóiratban, Tom Wilkinson tollából: "Ez valóban az a nagy magyar regény, amit várva várt a világ időtlen idők óta...."

EP: Nem akarom megkerülni a választ, miközben megkerülöm, nekem nincsen a saját műveimre ilyen rálátásom. Ha pisztollyal kényszerítenek, akkor intelligensen tudok erről beszélni, de nincs egy olyan pont, ahonnan én erre rálátok. Értelemszerűen én nem tudom saját magamat úgy látni, mint az irodalomtörténet egy elemét, miközben látom, hogy ez azért így van vagy így lesz. Ostoba volnék, vagy szemfogató, ha ezt nem látnám. Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben. Azt én nem tudom kitalálni, hogy 14-15-16 éves embereknek mi tetszene abból, amit írok. Ezért is szoktam ódzkodni attól, hogy iskolákba elmenjek. Egyrészt tudom, hogy a gyerekek milyen élesek, a pillantásuk éles, de az még nem zavarna, mert az olyan, amilyen, de nagyon nem tudom, hogy hol vagyok. Mint ahogy mielőtt idejöttem próbáltam kitalálni, hogy mit olvassak fel. Egyszer voltam a katolikus főiskolán, gondoltam, hogy akkor valami istenes részt kéne venni, vagy éppen nem. Voltam a Mazsihisznál, gondoltam, hogy valami jó zsidós részt kellene...Itt is elkezdtem gondolkodni, ha az a kettős felosztás van, amit terveztünk, akkor van egy rész, ami iskolában játszódik. Na most erre hál' istennek nincs idő. Egy óra már eltelt, és tapasztalataim szerint épeszű ember irodalomból egy óránál többet nem bír el.

Ezután következett a szintén tapsvihart arató felolvasás.

A program után Esterházy Péter azt mondta, hogy "....úgy éreztem magam, mintha nem is gimnáziumban, hanem egyetemen lettem volna ....Köszönöm szépen azt az elnéző nagyvonalúságot, ahogy hallgattak, figyeltek."